2016. március 14., hétfő

Reggeli gondolatok

Szépen süt a nap, de -1 fok van. Így ma se nagyon váltom meg a világot szabadtéri dolgokban. Körülbelül fél órája már fent vagyok, de az ágyból még nem szálltam ki. A redőnyt fehúztam, jöjjön be a fény és legyen világosság. Bízom benne, hogy dél körülre már felmelegszik és egy kisebb kört tudok kerékpározni ma. Szeretném, ha a szél se fújna. Tegnap elég nagy sebességgel rázta a rolókat.

Amikor korán kelek fel, sajnos rossz szokás, de agyalok, amíg be nem indul a napom. Ma is kattogtam kicsit, aztán eszembe jutott, hogy leírom, hátha könnyebnek érzem majd magam tőle.

Eddig egész jól elvoltam a műtétem gondolatával, de ahogy telnek a napok, egyre közelebbinek érzem és rám telepedik ez a furcsa érzés.
Egyetlen egy műtétem volt idáig. 14 évesen, helyi érzéstelenítővel 5 perc alatt eltávolítottak egy csontkinövést. Semmi komoly. 1 óra múlva már vittek haza.
Ez most valamivel másabb. Altatás lesz.

Miért kell a műtét előtt egy nappal már befeküdnöm?*
Nem tudom, mit fogok majd érezni, meg milyen lesz, amikor felkelek?
Hogyan fogok reagálni a körülöttem várakozó emberekre?
Mennyi idő lesz a műtét?
Mikor fognak haza engedni?
Mennyire fog fájni utána?
Mennyi idő,mire teljesen meggyógyulok?
Mekkora heg lesz a nyakamon?

S csak úgy tódul a fejembe a rengeteg kérdés, egyik következik a másikból.
Igen, tudom, mindent meg fogok kérdezni a sebészemtől, mielőtt nyiszatol, de azért ha belegondolunk, csak felnyitnak.

Kicsit azt hiszem, hogy most már félek is. Eléggé ijesztő volt eleve végig vinni azt a rengeteg vizsgálatot, mire kiderült. Valahol aggaszt az is, hogy nem tudták 100%-ra megmondani, hogy jóindulatú-e. A dokim azt mondta, hogy ha menet közben kóros elváltozást lát a pajzsmirigyemen, akkor az egészet ki kell szednie. Ez is elrettent.

Nem, nem fogok sírni, se toporzékolni, se hisztizni. Az nem az én asztalom. Ezek csupán hétköznapi aggodalmak és tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Biztosan mások is hasonlóan próbálják feldolgozni a dolgokat.

A családom apraja nagyja szabadságot vett ki, hogy velem lehessenek. Jól esik, hogy tudom, ha felkelek, ott lesznek mind!!!

*Miért nem aludhatok a saját ágyamban előtte éjszaka? Így se fogok szerintem olyan jól aludni, de ha még a kórházba kell maradnom, az alvás esélye egyenlő lesz a nullával.

A másik pedig, hogy jövőhéten végre megyünk haza. Nagyon várom már. Annyira érzem magamon, hogy ki vagyok merülve és el vagyok fáradva, hogy számolom a napokat vissza.
Hiányzik minden, ami otthon van. Itt olyan szinten ki tud égni az ember, hogy én nem értem azokat, akik csak fél évente tudnak hazajárni, hogy ők hogy a manóba bírják olyan sokáig??? Jó, tudom, muszáj, de ép ésszel én nem tudnám végig csinálni!!

Most semmi sem tölt fel és semminek sem tudok igazán örülni. Bár a napsütés látványa azért kicsit segített. Arra vágyom még mindig, hogy olyan ereje legyen a napnak, hogy égesse az arcomat, a ruháimon keresztül érezzem, milyen erősek a sugarak.

Most pedig megyek, főzök egy kávét, szellőztetek egy nagyot és kimerészkedek a teraszra, hőfokot lesni.

Induljon jól a hetetek!!! :)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése